A magyar filmgyártás fantasztikus színvonalon szállította a tekercseket a két világháború közötti időszakban. Az országban gombamód szaporodtak a mozik, a nézők pedig szinte egymást taposták, hogy legelőször láthassák az éppen vászonra kerülő filmet. Majd a világháború és a negyvenes évek tragédiák sorozata, amelyekből természetesen a magyar film is kivette a maga részét. Ami egyrészről propaganda, az másrészről tökéletes lenyomata egy korszak gondolkodásának. A magyar fiúk éppen a csontig hatoló orosz télben védik az állásaikat, de mégis miért harcolnak? A Negyedíziglen című magyar film ezt akarja elmondani. Vagy inkább próbál valamit elmagyarázni.

Az elemzés apropója egy évforduló, száz éve, 1919. március 21-én kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, a magyar értelmiség pedig hatalmas viták közepette próbálja értelmezni és újraértelmezni a korszakot.

Vész-kor-szak!444!!!

Eszkalálódó társadalmi problémák

Művészi szempontból kivételesen termékeny évtizedek voltak a harmincas és negyvenes évek. Elég legyen csak annyit említeni, hogy 1942-ben, a háború kellős közepén készült a kor talán legjobb drámai alkotása, Az emberek a havason, amely egészen a társadalom mélyrétegeibe merül, hogy onnan húzzon elő témát. Humánum, emberség, küzdelem, mindez pedig az erdélyi népballadák hangulatába öltöztetve. A film az 1942-es Velencei filmfesztiválon művészeti díjat nyert.

Nagy év volt ez a magyar filmgyártásban. Velencében több díjra is esélyesnek tartották a világ első időutazós sci-fijét is, amelyet Hamza D. Ákos rendezett (Szíriusz) a közbeszédben manapság is csak fel-felbukkanó Herczeg Ferenc 1895-ös regénye alapján. Németellenessége miatt azonban a film hosszú ideig a feledés homályába merült. Velencében sem nyert, hiszen a náci gépezet meghekkelte a versenyt, a díj máshoz került.

Trianont csúcsra járatják, ez az a korszak, amikor nem tudsz elmenni szótlanul a tragédia mellett.

És valószínűleg nem is szeretnél.

A húszas és harmincas évek filmjeiben hemzsegnek a trianoni országcsonkításra utaló szimbólumok és kifejezések, a korszak vége felé pedig erőteljesen szembejön a „zsidókérdés”, illetve a középosztály megannyi dilemmája (Hippolyt, a lakáj, Meseautó) is – a kettő pedig nem meglepő módon jobbára együtt jelentkezett. Az egyik legerősebb, antiszemita szólamokkal sűrűn átszőtt film, a Bánky Viktor rendezte Őrségváltás kópiái sajnos elvesztek, pedig talán minden másnál jobban adnák vissza azt, hogy mi történt Magyarországon a második világégés előtt.

Közben a társadalom is brutális módon átalakult. A világháború, az eszkalálódó zsidóüldözések és a fokozódó kultúrapusztítás közepette rengeteg tehetséges rendezőnk (Vajda László, Székely István) és színészünk (Kabos Gyula) is külföldre távozik. Közülük sokan soha többé nem térnek majd haza. Kabos Gyula például teljesen megtörik a messzi idegenben.

A saját magát külpolitikai zsákutcába lavírozó ország nehezen tudott volna menekülni a végzetétől. Rohamosan sodródott az Európát bekebelező németek karjai közé. Majd a második front megnyílása után a zsidóellenes propagandafilmek után megérkeztek a mozikba a szovjetellenes darabok is. Ilyen Farkas Zoltán egy elfeledett frontmozija, a Negyedíziglen is, amely kíméletlen propagandafilm a Szovjetunió ellen.

Elmeséli, mi vár ránk, ha rossz útra tévedünk. Annak bizony az Isten sem örül, és beláthatatlan következményei lehetnek.

Trianon-szindróma

Az országcsonkítás, mint hitvallás és termék

A film egyike volt a legnagyobb büdzsékből készülő magyar filmeknek a háború alatt. Velencében zajos sikert aratott. Főleg a Balti államokban, illetve Finnországban kedvelték nagyon, ahol az országok geopolitikai kiszolgáltatottságából is kifolyólag sokkal erőteljesebben jelentkeztek a szovjetellenes szólamok.

Elég meglepő, de a 2000-es években a Duna TV-n többször is leadták, pedig ez egy vérbeli propagandafilm, a stílus klasszikus elemeivel megspékelve. De erre már senki nem emlékszik, így csupán játékfilmként szerepelt a csatorna repertoárján. Pedig a kor emberének komoly figyelmeztetés volt (a címről kicsit később), hogy mi a követendő magaviselet a szovjet rendszerrel szemben.

Farkas Zoltán mozija egy dicsőséges bevonulással kezdődik. A film ott veszi fel a történelem fonalát, amikor a magyarok bevonulnak Kárpátaljára. Csak egyetlen ember vészeli át Vinyica ostromát, akiről később kiderül, hogy magyar. Kárpátalja a régi Magyarország része volt, a trianoni döntés után került másik országhoz. Az igazságtalan békediktátumot pedig csak egy igazságos háború tudja felszámolni. Így már rögtön a film elején választ is kapunk arra a kérdésre, hogy miért harcolunk? Az ezeréves határok visszaállításáért, de legalábbis a magyar etnikum lakta területek fennhatóságáért. 

Több magyarázatot nem is kíván a szituáció. A húszas és harmincas években még a legcsekélyebb politikai tartalommal bíró, pehelykönnyű komédiák is telítve voltak az irredenta kultuszra utaló apró (és talán néha olcsó) szimbólumokkal és kifejezésekkel.

Irredenta társasjáték (Forrás)

Ilyen például az 1935-ben készült A címzett ismeretlen című zenés filmvígjáték, amelynek az elején egy lány fogadja osztrák barátját, aki magyartudását tesztelgetve egy 1912-es útikalauzból olvassa fel Magyarország határait: „Magyarország magas hegyektől, a Kárpátoktól van körülvéve. Társországa Horvát-Szlavonország. Legnagyobb tava a Balaton-tó, és hozzá tartozik még az Adriai-tenger egy kis része is Fiume kikötővárossal.” A lány pedig a jövőbe vetett hittel konstatálja:

„Így volt, így is lesz!”

Hogy életidegen a szituáció? A harmincas években nem volt az, még egy ilyen negédes szituációban sem hangzott fülsértőnek a megszólalás. A rendezők sem gondolták így. A hétköznapok legapróbb mozdulatait is átszőtték a hasonló, már-már klisévé rögzült szimbólumok. A fiatalok ebben szocializálódtak. Otthont trianonos gyufával csiholtak tüzet, trianonos vázába tették a szerelmüktől kapott virágot, irredenta frizurával rótták az utcákat, miközben az országcsonkításra emlékeztető kirakatokat bámultak.

Az Úr megbünteti az eltévelyedett embert

Akár negyedíziglen 

A film címe egy bibliai idézetből ered. Isten, az Úr negyedíziglen bünteti a megtévelyedett embert. A film főszereplője, Keresztes István 1919-ben Tiszakövesden a Direktórium elnöke lett, majd a Tanácsköztársaság bukása után börtönbe került. Később egy szovjet-magyar fogolycsere-egyezmény keretébe a Kaukázuson túlra került. Kárpátalja visszavételekor a dicsőségesen előre nyomuló magyar hadak visszacsatolják az egykori országrészt, Keresztes István pedig szeretne visszatérni szülőfalujába. Éppen kapóra jön, hogy fia (aki Magyarországon maradt) századosként már a második ezüstkeresztjét kapja a magyar hadseregben. Hazaszeretete tehát megkérdőjelezhetetlen.

És hogy ki az ellenség?

A szovjet milicistákat megvadult ösztönlényként látjuk, egy elcsípett, rövid párbeszéd már a film legelején nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyire elfajzott néppel állunk szemben:

Tizedes: „Kisjakovnál egy politikai megbízott megmérgezte a kutakat. A lakosság százával pusztul, nem bírjuk temetni őket”

Ezredes: „Ezek a vörösök nem katonák. Ezek szadista örültek. Kiírtják a saját népüket.”

Eközben szépen lassan tisztul a kép is, a film elején megtörten előttünk álló férfiról minden kiderül. Keresztes István kálváriája baromi brutálisra sikerült. A Tanácsköztársaságban vállalt szerepe miatt már a film legelején lecsap rá Isten büntetése. Lánya, Vera, akit szovjet kémként nevelnek a fronton találkozik bátyjával, és tudtán kívül megöli. Később Vera saját magát áldozza fel a magyar honért. De Keresztes István elveszti feleségét is, akit erős hite miatt értek napi atrocitások szovjetföldön. A film végére az egykori családapa megtér, belátja bűneit, elfogadja Isten büntetését. A jelenet nagyon teátrálisra sikeredett, Keresztes István egy templomban döbben rá arra, hogy végig Isten egyengette az útját, hogy rengeteg áldozat útján visszavezesse őt a jó útra. Visszatér hitéhez, amit 1919-ben feláldozott a bolsevizmusért.

A film elképesztő emberi tragédiák sorozatán keresztül meséli el, hogy a harcok közepette mi az állampolgár feladata, miközben kiemel egy háborúban messzemenőleg elutasítandó magatartásformát: az árulást, a hazaárulást. Ez az a momentum, amely mind a családhoz tartozás, mind pedig a nemzethez tartozás szintjén megjelenik. Keresztes István egy „rossz és elferdített” eszméért feláldozza szeretteit, és feláldozza a hazáját is, amikor a Tanácsköztársaság helyi kis vezetőjeként az egyike lesz azoknak, akik kikövezték az utat Trianonhoz. Legalábbis a film ezt sugallja.

A film erőteljes képi ábrázolásokat használ, sokszor nagyvonalakban méri egymáshoz a magyar és a szovjet világot. Így próbálva megmagyarázni azt, hogy miért is harcolunk, miért küldtük ki a második magyar hadsereget az orosz frontra. A cél az volt, hogy egységbe kovácsolják a nemzetet a nagy feladat küszöbén, és hogy az éppen regnáló rezsimnek erősítsék a legitimációját. Egyben megváltástörténet, amely szerette volna kiírni a magyar történelemből a Tanácsköztársaság 133 napját. Ha kortárs példával kellene szemléltetni a film és a korszak sulykolta részhazugságokat: a Szabadság téri sasos emlékmű méltó párja. Trianon nem lett volna a bolsevikok nélkül, a zsidóság elhurcolása pedig egyedül a német apparátus műve, magyar keretlegények nem működtek közre. Persze mindkettő hazugság, de rövid távon nagyon is jól működő hazugságok. Éppen erről szól a propaganda. Farkas Zoltán filmje pedig minden ízében egy propaganda mozi. 

Ha az a kérés, hogy a ’70-es évekből mondjunk egy sci-fi-t, gondolkodás nélkül rávágjuk, hogy Csillagok Háborúja. Lehet, hogy más klasszikus nem is jut eszünkbe, pedig a dekád igazi kincsesbánya, ha egy kis fantasztikumra vágyunk. A Logan futása tobzódik a popkulturális utalásokban, erős politikai tartalommal bír, miközben szélsőséges szimbólumokat színre víve elmeséli nekünk, mennyire elcseszett az emberiség történelme. Kortárs üzenet a távoli jövőbe ágyazva. Ez persze nem valami újdonság, ez a sci-fi egyik alapvetése.

Na jó, mi van?

Miért nem hallottam erről még?

A film egy klasszikus darabja a ’70-es évek tomboló science-fiction lázának. 1976-ban látott napvilágot, és olyan nagyszerű alkotásokkal említhető egy lapon, mint a THX 1138 (1971), a Zöld szója (1973) vagy éppen a Csillagok Háborúja lassan háromszoros trilógiává duzzadó űreposz első része, Az új remény (1977), amely remek időzítéssel, a vietnámi háború kudarcai után próbálta visszacsempészni a reményt amerikaiak millióinak szívébe.

Apropó. Ha már vietnámi háború. A Logan futása is erre a generációs élményre reflektál, méghozzá elég élesen, a hippi korszak antifilmje szeretne lenni, amely pellengérre állítja, és néhol meglehetősen ironikus szemmel nézi a ’60-as években kibontakozó szubkultúrát.

És hogy mégis miért nem dobbantott akkorát, mint mondjuk az univerzális meseként is értelmezhető Star Wars? Mert kurzusfilm. Egyszerűen mára jobbára elvesztették a relevanciájukat a benne tárgyalt kérdések, persze ezen most 2019-ben újra lehet vitatkozni. Nem elhanyagolható azonban az sem, hogy a látványvilágra sem adhatunk csillagos ötöst. Annak egyetlen eleme sem sorolható a nyálcsorgató és azta kategóriába. A hetvenes évek sci-fijei jóval magasabbra tették ekkor már a lécet. Ezért is hat hihetetlennek, hogy a filmet Oscar-díjra is jelölték a vizuális megvalósításért.

A sztori dióhéjban

Ezért adja a fejét futásra Logan

A 23. században járunk, az emberiség végül elpusztította a Földet, a katasztrófák túlélői pedig hatalmas kupolavárosokban, igazi burokráciában tengetik mindennapjaikat, ahol egy számítógép-vezérelte rendszer végzi helyettük a munkát. A fiataloknak csak egy dolguk van: átadni magukat az élvezeteknek. Csupán egyetlen kitétel van, 30 éves korukban („Soha ne bízz senkiben, aki elérte a 30 éves kort” – Jack Weinberg mondata a hippi mozgalom egyik jelmondatává vált a ’60-as években, a filmben is ezt a szimbolikus évet jelölték ki) egy rituális „mészárszéken” (a filmben körtáncnak hívják) újjá kell születniük, ugyanis a burokvárost meghatározott számú populációra tervezték, így, hogy fennmaradjon az egyensúly és a komfort, a nevezett kort meghaladók újjászülethetnek.

Gondolják a legtöbben.

De akadnak olyanok, akik megsejtik az igazságot: nincs újjászületés, és a fiatalok a halálba repülnek a körtánc közben. Akik eszmélnek, futnak, hogy kikerüljenek a rendszer karmai közül. A futókra vadászó speciális alakulat, az álomhozók egyik tagja Logan, aki később maga is menekülni kényszerül, mikor titkos feladattal bízzák meg: keresse meg és pusztítsa el a „Szentélyt”, amely állandó reményt ad a városból szökni próbálóknak. A rendszer működése óta 1056-an lógtak meg a körtánc elől, az ő sorsuk sokáig ismeretlen volt, még a városvezető gép szemei elől is.

A film a bő két óra játékidő alatt rengeteg témát érint, többek között – még ha csak apró utalások szintjén is – szó esik a túlnépesedésről, a születésszabályozásról, az elgépiesedésről és a környezetszennyezésről is.

A Logan futása később sorozatot is kapott, 1977-ben 14 rész el is készült. A film amúgy adaptáció, amelye egy 1967-es regény alapján készült, amelyet William F. Nolan és George Clayton írtak. A film végül rengeteg ponton eltér az eredeti alkotástól. Nolan egy akkoriban készült interjúban rossz szájízzel nyugtázta is csalódottságát, merthogy a celluloid szalag nem adta át teljes mértékben történetük mélységét. A vásznon kevésbé domborították ki, hogy mennyire sekély lenne egy olyan társadalom, amelyben a fiatalok uralkodnának, és nélkülözniük kellene az idősebbek bölcsességét és tapasztalatát.

Ellenkultúra a ’60-as és ’70-es években

Lappangó fenyegetés

Egy olyan közösség (ország vagy világtársadalom?) mindennapjaiba nyerünk betekintést, ahol győzött a hippimozgalom, az egész emberiség egy óriási hippikommunára szűkült le. Ebben a közegben mindent felülír a szexuális szabadság, a vágyak, a testiségnek központi szerepe van a mindennapokban.

Erős kép, de a veszély ennyire nem valid már 1976-ban. A hetvenes évek közepén a hippimozgalom már csak nyomokban hasonlít korábbi énjére – inkább számít divathullámnak, mintsem egy erős politikai és társadalmi állásfoglalásnak. Az amcsik kivonultak Vietnámból, a hippi style divat lett, beszivárgott a mainstreambe, a mozgalom külsőségeiben élt tovább, megfosztva azt mindenféle mélységétől.

Az USA készült a bicentenáriumi ünnepségekre, újra erősödtek a patrióta érzelmek, a konzervatív eszmék is újra divatba jöttek – és ebbe erőteljesen besegített a média is, amely egyszerre volt alkalmas arra, hogy segítségével az USA a képernyők előtt veszítse el a hidegháború nagy harcát, és arra is, hogy az erőteljes propaganda segítségével újra egységbe forrassza a nemzetet.

A hetvenes évek a plázák uralmának első nagy korszaka. A fogyasztói társadalom megerősödött, az amerikai középosztály soha nem látott gazdaságban élt. A kertváros nyugalmát azonban megannyi lappangó feszültség "fenyegette", az elhúzódó háború mellett is. Folyamatosan napirend volt az afroamerikai polgárjogi mozgalom, és megérkeztek a társadalmi berendezkedést bíráló feminista hangok is.

A film nemcsak a hippimozgalmat próbálja porba tiporni, de nekimegy a feketéknek is, miközben elítéli a feminista követeléseket is. Egyértelműen a régi értékekhez való ragaszkodást helyezi követendő példaként a közönség elé. A mitikus mesévé avanzsálódó filmben pedig egyfajta fordított Kiűzetés a paradicsomból történetszövés érvényesül, rengeteg bibliai utalással. Logan, az álomhozó megszökik Jessicával, akit egy futurisztikus tinderen keresztül ismer meg, hogy együtt számoljanak le a nemzet testére veszélyt jelentő eszmékkel és mozgalmakkal.

Árkon, bokron, roboton át

Ez csupán egy jó adag hedonizmusra éhező gyerek!?

A komfortot és biztonságot nyújtó kupolavalóságból fut majd el a két fiatal. A kalandokkal és nehézségekkel teli szökés, a külvilággal, a lerombolt Washingtonnal, illetve egy öregemberrel való találkozásuk után úgy térnek majd vissza a városba (miután rájöttek, hogy eddigi életük csupán színlelés volt), hogy hitet tesznek a család szentsége mellett.

Míg szépen sorjában beintenek mindenkinek, és eljutnak a végső nagy konklúzióra, azért elég rögös az út.

Ebben a világban, a feminizmus vívmányai részben teljesülnek

Éppen a feminizmus második hullámát lovagoljuk, amikor a nők (szoros szimbiózisban a ’60-as évek szexuális forradalmával) kísérletet tesznek, hogy végre jogot szerezzenek saját testükhöz. Többek között ekkoriban kezdik el szabályozni a fogamzásgátlást, az abortuszt, a szexuális zaklatást, de a mesterséges megtermékenyítés is állandóan visszatérő téma. A film pontosan nem mondja el, hogyan születnek a gyerekek, de többször szó van maganyákról, így feltételezhető, hogy a fiatalok totális uralma engedett a női szabadságjogoknak. Az emberek már megszabadultak a szülés fájdalmaitól is, a gyerekeket lombikokban segítik világra, akik így anyjukat és apjukat sem ismerik, csak a rendszert, amely létrehozta és hizlalja őket. Jessica később ezt feladja Loganért, részlegesen lemond a mozgalom vívmányairól, és alárendeli magát a férfinak.

A hippik győzelme a szexualitás forradalmához is vezet. A homoszexualitás és a mindennapi orgia nem tabu többé, hanem bevett intézmény a kupolavárosban. Van saját teleportos tinderappjuk, és orgiaklubokat is működtetnek.

Hippikből legyetek újra „egészséges” nacionalisták!

Mint már említettük, a film egyfajta programot ad a fiatal generációknak: hogyan kell helyesen élni, visszatérni a hagyományos értékekhez, így a család szentségéhez, az idősek megbecsüléséhez, és a nemzeten kívüliségből újra átnyergelni a nemzethez. Többszörösen is az egyik szimbolikus csúcspontja a filmnek, amikor Logan a posztapokaliptikus Washingtonban, a Szenátus termének romjai között felkap egy zászlórudat, amelyen a foszladozó amerikai lobogó feszül, és azzal sújt le a rátámadó álomhozóra, Francisra, aki továbbra is ragaszkodik a régi hippi világhoz, és nem érti társa kilengéseit.

Afroamerikai színész a robotban

Az újkonzervatívok nézőpontjából kap szerepet a filmben a fekete színészek mellőzése is. Azonban a jeges barlangban tanyázó robotot, aki még a régi világból maradt ott, egy fekete színész játssza, Roscoe Lee Brown, akit a félelmetes baritonja miatt találtak alkalmasnak a csillogó robot megformálására, később az ő szereplése ágyazta meg a szintén afromamerika származású színész, James Earl Jones szerepét Darth Vader hangjára.

Mint kiderül, a fémszerkezet tartja vissza a futókat, egyszerűen lefagyasztja őket, kegyetlen tettével pedig gátat szab a nemzet újbóli felvirágzásának. Így kölcsönöznek a filmkészítők egészen kegyetlen színezetet az afroamerika színész formálta karakternek. Logannak nem is marad más lehetősége, minthogy fegyverével véget vessen a robot ámokfutásának. Jesssica és Logan most már végre beléphet az Egyesült Államok politikai központjába, Washingtonba.

A film nem akar tehát egyenjogú afroamerikaikat látni a jövő társadalmában. Az 1960-as évek nagy vívmányait is legszívesebben kidobná a kukába.

A vége jó?

Hőseink, miután a liberális akadályokon és útvesztőkön keresztül eljutnak Washingtonba, az egyetlen lakó, egy öregember társaságában elindulnak vissza a burokvárosba, hogy felszabadítsák a tudatlanokat. Logan és Jessica a vízelvezetőkön keresztül bejutnak régi otthonukba, a multifunkcionális anyagép uralmát egy fogós válasszal bedöntik, a fiatalok pedig tömegével szivárognak a felszínre, majd zarándokolnak az öregemberhez, hogy megérintsék, miközben a tűz felemészti a várost.  A film ezekkel a képkockákkal zárul.

Nem tudjuk, mi történik majd ezek után, vajon sikerül-e meggyőzni a többieket, hogy térjenek vissza apáik és anyáik örökségéhez, de valószínűsíthető, hogy igen. Csendes átmenetről azonban nem igazán beszélhetünk majd, az egyik diktatúra után következik a másik szélsőség. Ami talán kicsit finomabb, kicsit másabb, de sok szempontból mégiscsak kényszerítő erejű. Menekvés, más alternatíva talán nem is létezik.

Ha már így lehámoztuk a filmet, és megfosztottuk minden fennköltségétől, ajánlom, hogy nézzétek meg, mert totál izgalmas, és olyan hangulata van, mint kevés sci-finek. A tudományos-fantasztikus film újbóli felvirágzásának érájában, de még a Csillagok Háborúja nyitotta új korszak előtt készült mozi két világ határán táncol, így nemcsak társadalmtörténetileg, de filmtörténeti szempontból is érdekes alkotás. És évek óta cikkeznek róla, hogy mostmár aztán tényleg jön a remake. A műfaj ínyencségeire nyitottaknak kötelező darab, de a többiek is nyugodt szívvel rárepülhetnek. Nem fognak csalódni.

A XX. század elején egy komplett generáció masírozott a kaszás kezei közé. Milliók vesztették életüket a Nagy Háborúban. Na, de mi történt azokkal, akik ugyan megúszták, de testileg és lelkileg megtörve jöttek haza? Ők még éltek vagy már meghaltak? Esetleg nekiláttak üzletelni azzal, ami annyira adott volt, a halottakkal és az emlékezéssel? A Pierre Lemaitre regénye alapján készült filmben ezt teszik a visszatérők. Viszontlátásra odafent háttértörténeti elemzés.

Felfordult világ

Mi történik a filmben?

Az első világháború utolsó pillanataiban járunk, a harcoknak bármikor vége lehet. Már nem kellene rohamot vezényelni, de a vér szagától megittasult, szadista főhadnagy a németek ellen küldi a francia katonákat.

Egy kiprovokált, utolsó nagy öngyilkos futás, amely után ezrek maradnak holtan a csatatéren.

Két barát, Albert, a könyvelő és Edouard, a művész egymást menti, az egyikük pedig elveszti a fél arcát. A kórházban eszmél, beszélni nem tud, így csak elmutogatja: ő bizony nem akar hazatérni a művészetét el nem fogadó apjához, társát pedig arra kéri, ölje meg őt bürokratikusan, nevét valahogy kotorja az elhunytak papírjai közé.

A háború után közösen kezdenek új életet. Albert nem kapja vissza állását, csak vegetál, a harctérről visszatérők a társadalom peremén tántorognak. Edouard hiperaktívan, de elvonultan tengeti napjait, színpompás maszkokat készít, amelyekkel elrejti a világ elől az arcát, de nemcsak magában művészkedik, tehetségét később pénzre is váltja. Kihasználva a háború utáni éledező emlékezés-éhséget, emlékműveket tervez, amelyet Albert segítségével kiadnak egy katalógusban is. Majd várják a felajánlásokat. A szobrok persze sohasem készülnek el, a két főhős azonban busásan meggazdagodik az akción.

Ha az élők semmibe veszik a frontról hazatérőket, a visszatérők a halál farvizén kezdenek új bizniszbe. 

Eközben a főhadnagy is a háborúból csinál üzletet. Koporsógyáros lesz, aki szintén kihasználja a felfordulást, a még nincs – már nincs helyzetet. A koporsók méretét elcsalja, a halottakat csak úgy beszuszakolják a koporsónak csupán némi eufemizmussal nevezhető faládikákba. A bürokrácia később lecsap, fény derül az álnokságokra mindkét sztoriszálban.

A két sztorit Edouard családja fűzi össze. Nővére a főhadnagy felesége lesz, míg apja az emlékműtervek közül választó bizottság egyszemélyes elnöke, aki felismeri fia rajzait. És elindul, hogy megkeresse a halottnak hitt Edouardot.

Emlékezet-éhség

Miért pont Franciaországban készül ilyen film?

A franciáknál hatalmas kultusza van az első világháborúnak, a győztes honvédő háború előkelő helyet foglal el az ország történelmében. Ráadásul 2014 és 2018 között centenáriuma volt az első nagy világégésnek. Az emlékezet 100 éve épül.

A harcok színterein az utolsó lövés után azonnal elkezdődött az emlékezés.

Felépült az első osszárium, mindenki emlékezni akart, elmondani és valamicskét megérteni az elmondhatatlant, a felfoghatatlant. Arra máig nem tudunk egyértelmű választ adni, hogy miért robbant ki a világháború. Elméletek születnek és élnek egymás mellett, anélkül, hogy egyik is megnyugtató választ adna a kérdésekre.

A háború után a vezetők a nemzeti érzület fokozására kezdték használni az emlékműveket, komoly versenyfutás indult az egyes városok és grémiumok között, hogy ki húzza fel az elsőt, a legszebbet és a legnagyobbat. Az élők egyben saját bűntudatuk enyhítésére is szánták a kőmonstrumokat. Így az óriási érdeklődés, a rengeteg adomány – ahogy a filmben is, és így Edouard apja is, aki engesztelhetetlen bűntudatot érez fia elvesztése miatt.

És pont itt hatalmas ellentét feszül a gyilkos négy évben a fronton szolgálatot teljesítő bakák és az otthonmaradtak között.

A katona szabadulni akar a borzalmaktól, óriás teherként érzékeli az emlékezést (és a belekényszerítést egy elvárt szerepbe), míg az állampolgár és a kormány a hőskultusz felpörgetésén sáfárkodik, értelmet akar adni a halálnak.

A gyász csendes érzékeltetése helyett így a hősi lendület dominált az alkotásokban. Ezt megfigyelhetjük a filmben a katalógus ábrázolásain is. A hőskultusz teljesen átalakult, a halottak kiváltsága lett, még akkor is, ha olykor az élőkre, a hadszíntérről hazaérkezőkre is használták.

Háborús brutalitás

A fronton vagy otthon?

Edouard nem térhet vissza az élők közé, ezt ő is nagyon tudja. Szörnyű sérüléseket szenvedett, a harctéren hagyta állkapcsát, arca eldeformálódott, beszélni nem tud, injekciós tűvel adagolják neki az ételt. Nem éppen az a látvány, amelyre az élők emlékezni akarnak a vérgőzős idők után. 

Az első világháború különleges helyet foglal el a polgárosodással párhuzamosan a brutalitás útjára lépett ember történelmében.

A nemzeteket feszítő korszak előestéjén addig nem látott gépszörnyetegek és fegyverek jelentek meg a horizonton, így az orvostudomány előtt nem volt kétséges, hogy pusztító évek jönnek. 

A horrorsérüléseket szenvedett katonák a társadalom szélére sodródtak. Az USÁ-ban és Nagy-Britanniában szobrászok, így többek között Anna Coleman Ladd és Francis Derwent Wood aprólékos munkával készítették el az első protéziseket, amelyek pótolták a hiányzó testrészeket. 

Edouard minden tehetségét latba vetve készíti el saját maszkjait, hogy eltakarja azt, amit az emberek nem akarnak látni. A filmben folyamatosan váltogatja az érzékeny művészettel kreált kamuflázsait. Számára ez menekvés és lehetőség is egyben, hogy új életet kezdjen. Nagy svindlibe mártja tehát a kreativitását: szürreális fekete komédia ez a javából, amolyan igazi, vérbő, a múlttal szembenézni akaró film, amely könyörtelenül görbetükröt tart a francia hőskultusz elé, merthogy közben az emlékezők éppen csak azokról feledkeztek meg, akik a főszereplők voltak akkoriban.

A rendező, Albert Dupontel a brutalitást és embertelenséget a humor szemüvegén láttatja. Ehhez pedig szükségszerűen a háború szélsőséges kilengéseit hozza egybe, egy film kedvéért.

Az elvesztett arcú ember, aki fiktív emlékműveket skiccelve szerzi meg azt, amivel boldogulni tud az új viszonyok között (és ami talán járna is a veteránonak).

A háború borzalmainál talán sokkal brutálisabb az otthoniak képmutató viselkedése.

Koporsógyár

Mégis ki nyugszik ott?

A főhadnagy is a halottbizniszben utazik, ő vezeti a totális háború után a katonák el- illetve újratemetését. Erre nem volt idő a pusztító 4 év alatt, hiszen naponta több tízezren haltak meg a lövészárkok közti senki földjén.

Jellemző, hogy a harcok után 15 évvel is több ezer holttestet találnak. Sokan sohasem térhetnek haza. 

Az emlékműállítás láz tehát nem véletlen, és az is a Nagy Háború nóvuma, hogy a katonák nevei egytől egyik felkerülnek az emlékművekre. Közben pedig országonként elterjed az Ismeretlen Katona sírja jellegű monumentum (pl. Hősök terén Magyarországon), amely a háború katonahalottainak óriási tömegére emlékezteti a közösséget.

A főhadnagy svindlije éppen azt használja ki, hogy egyszerűen lehetetlen azonosítani minden halottat. Gombamódra nőnek ki a temetők a harctereken (1920 után 300 ezer halottat exhumálnak Franciaországban, és közpénzen újratemetik őket szülővárosukban), ez hatalmas munka, több tízezren dolgoznak azért, hogy örök nyughelyre kerüljenek a halottak. Kiváló biznisz, hiszen a temetők messze voltak a gyászolóktól, ki tudja, hogy kerültek a hullák a koporsókba, és hogy mégis kiket rejtenek a faládikák? Nehéz logisztikai feladat, amely közben a hatóságok követtek el szervezési hibákat...

A film egyik legabszurdabb jelenete, amikor a temetőben végbemenő ellenőrzés során a hivatalnok megállapítja, hogy a koporsók alapján a franciák csupa törpét küldtek a frontra. Ez persze logikus, hiszen így a németek nem látták őket a lövészárkokban. Szóval tombol a korrupció a háború után (is), mindenki nagyot akar szakítani, és valaki morálisan sem retten vissza semmitől.

Elhazudott történelem

Mikor veszik el az igazság? 

Hogy mi történt valójában, azt csak a háborút megjártak tudják, csak éppen az a bökkenő, hogy ők a borzalmakról nem akarnak beszélni. Így marad az, amit látni szeretnénk. A valóság már a háború utáni első percben elveszik. Edouard alakja is szimbolikus, nem is érzékeljük, hogy baj lenne, hogy nem tud beszélni, mivel nincs szükség szavakra, a traumát nem lehet kibeszélni.

A svindil nagyon jól sikerül, a főhősök ebben saját önigazolásukat is megpillantják. A film a háború pátosza elleni kíméletlen vádirat, így emelkedik mondanivalója egyetemes igazsággá. Bőségesen találnánk hasonló hazai témákat is, amelyekből kiváló filmeket lehetne készíteni. Simán ide hozható a tiszazugi arzénes asszonyok esete is, akik a háborúból hazatérő veterán férjeiket mérgezték meg. Egy kis történelmi dráma, amelyben benne feszül egy teljes korszak mondanivalója, és amellyel elmondhatjuk, hogy mi is történt valójában, és közben mi az, ami mégis bent maradt az emlékezés fősodrában.